Furcsa őrülettel jöttem a világra. Ha János bácsi hitetlenkedve néz, már megint vitatkozni kezdek, hiszen az őrület nem egy szokatlan születési rendellenesség. A sebesség örültjei feltűnés nélkül élik az életüket. Csak akkor derül ki a baj, amikor egy gyors autóba ülve tövig tapossák a gázt az autópályán. A szerencsejátékos is biztonságban van, míg elő nem kerül a kártya, és a magasság bolondjai is normálisnak tűnnek, csak a hétvégéiket töltik sziklamászással.
Az én örületem a sebesség helyett a távolság, és a szerencsejáték helyett a tudomány. Engem a messze tájak mindenféle további indok nélkül vonzanak, és a távoli kultúrák éppúgy kiváltják szenvedélyes érdeklődésemet, mint a levegőtlen, fénytelen, anyagtalan messzeség. A kilométerek puszta mennyiségén élvezettel elmélkedem. A felfedezés és az eredmények rendszerezése egy másik tevékenység, amelyik határozatlan időn át elszórakoztat, örömet okoz, csábít. Ez talán megmagyarázza, miért traktáltam János bácsit annyit a tudományos fantasztikum irodalmával, amelyik a két örületem sajátságos egyvelege.
Azért hozom ezt fel, mert az egyetem végeztével, 23 évesen az életemről kellett döntenem. Szerettem volna a tudományt és a messzeséget ötvözni. Már évek óta sikerrel dolgoztam egy kutatócsoportban, és a mentorom segítségét kértem, hogy Új-Zélandon doktori kutatói helyet találjak. Nem járt sikerrel. Tudományos pályára Magyarországon gond nélkül léphettem volna, de a kutatócsoportban 3 év helyett 9 évet kívántak meg egy doktori hallgatótól, és ez egy nőnek, én akkor úgy gondoltam, biológiai értelemben sem felel meg. Közben szüleim határozottan várták, hogy visszatérjek, és kivegyem a részemet a családi gyógyszertárakban.
Ezután elbizonytalanodtam. Ma már, visszanézve, számtalan lehetőségem lett volna, hogy mindkét szenvedélyemet szem előtt tartva válasszak életutat. Úgy érzem, a tehetetlenségem csak részben az élettapasztalatom hiányából fakadt, részben pedig a kulturális környezet gomolygó felhőjének a homályából. Annyi ideig elzárva a nyugati kultúrától senkinek sem volt körülöttem gyakorlata a külföldi lehetőségek feltérképezésében, magam sem tudtam, hova forduljak segítéségért. Sőt, akkoriban ilyesféle célok ellenérzéseket váltottak ki sokakból. A tudományos pálya is több gyakorlati kérdést vetett fel, a szorosan együtt dolgozó kis csoportokban fellépő természetes ellentétektől a családalapításhoz szükséges megbízható jövedelem biztosításán át a karrierépítés kihívásaiig.
Végül vőlegényemmel Szekszárdra költöztünk, és elkezdtük az MBA (üzleti egyetem) kurzusát. Sem a messzeség, sem a tudomány nem kézzeltapintható a gyógyszertárvezető életében. Mégis, szüleim örömmel vártak haza, és a további tanulmányok kielégítették a tudomány-éhségemet. Én megelégedtem azzal, hogy életem nőként a megfelelő irányba halad. Azzal vigasztaltam magam, hogy édesapámhoz hasonlóan, a tudomány helyett a családalapítás mellett tettem le a voksomat. Ugyan ez áldozat, és ő többször bevallotta, hogy úgy érzi, helyesen döntött.
Két év alatt kiderült, rossz úton járok. A gyógyszertárvezetői munka nem nekem való. Ez kiderült, hogy a stressz félévente munkára alkalmatlanná tett, betegnek éreztem magam, nem aludtam, kedvetlenné váltam. Átéltem életem első kudarcait, és erőtlenség vett rajtam erő. Nem értettem, hogy probléma nem belőlem eredt, csak a sorsom vezetett rossz felé. Másik álmunk, egy földház építése is komoly nehézségekbe ütközött. Egyetemi barátaimat, zenésztársaimat, művésziskolámat is elvesztettem. A magyar forint zuhanni kezdett, és az autónk részleteit egyre nehezebben tudtuk befizetni, pedig derekasan dolgoztunk. A jövő egyre sivárabbnak tűnt, az álmok délibábjai a közelségtől üres, száraz napokba olvadtak. Egyetlen szilárd pont az életemben a párkapcsolatom volt.
Az üzleti egyetemen további ijesztő híreket kaptunk. A közgazdászok egyre magabiztosabban beszéltek a közelgő válságról, amit 2009-re jósoltak. Arra biztatták az osztályt, hogy most költözzön külföldre, aki szeretne, mert a forint hirtelen zuhanni kezd majd. Ugyanakkor, ettől függetlenül, azt is megtudtuk, hogy Új-Zéland politikai és pénzügyi rendszere példamutató, az egészségügy egyedülállóan jól működik.
Vőlegényemmel az esküvőt és a kiköltözést terveztük. Gondosan tájékozódtunk a lehetőségek felől, és a dobogóra Kanada, Spanyolország és Új-Zéland került. Végül a természet szépsége, az atomenergia helyett megújuló energaforrások használata és az éghajlat hasonlósága miatt Új-Zéland mellett döntöttünk. Mindeközben komolyan spóroltunk, szórakozásra, kényelemre nem költöttünk, végül az esküvői ünnepséget is egy tucat résztvevőre faragtuk le. Terhet jelentett az is, hogy nem tudtuk kifejezni, nekünk micsoda csodálatos lehetőséget jelent az új élet reménye. A barátaink és a családtagjaink ijedten, féltve hallgatták, amennyit a terveinkből meg mertünk osztani. Vállvetve próbáltuk a magyar életünket eredményesebbé tenni, mert megértettük, hogy szüleink számára elköltözésünk nehezen feldolgozható traumát jelentene.
Az előkészületek összesen két évig tartottak. Visszanézve azt várnám, leírhatom, örömteljes bizakodással néztünk új életünk elébe. Ehelyett arra emlékszem, hogy mindemögött összesen annyi állt, hogy hajtott engem anyu által családi örökségként emlegetett céltudatosság, “lelki iránytű”. Világosnak tűnt, hogy meg kell próbálni, mert ha sikerül, fantasztikus, ha nem sikerül, nem rajtunk múlott, nem gyötör egy életen át az olyan borzasztó “mi lett volna, ha.”
Azzal nem számoltam persze, hogy a bűntudat, a “mi lett volna, ha” a serpenyő sikerült mérlegét is ugyanúgy terheli. A bűntudat már akkor kezdődött, amikor szeretteink, ismerőseink, vagy akár futó ismeretségeink szemébe néztünk.” Itt tudtok hagyni?” – kérdezték némán. “Szerintetek ennyire borzasztó, ahol én élek?” “Nem fogok hiányozni?” “A magyarság neked semmit sem jelent?” “Csak így félredobod a családi ebédeket, a Balaton kékjét, tanáraidat, mindent, amit tettem érted?”. A néma kérdésekre az el nem mondható válasz az az volt, hogy éppen hogy a kincsekkel felfegyverkezve, a szeretettel, a tapasztalattal, a hagyományokkal fevértezve lehetünk csak képesek egyáltalán kitűzni ezt a távoli célt. Nem ezek ellenében, hanem mindezek miatt.
A bűntudaton kívül gyötört minket más is. Biztathatott volna minket a szép élet ígérete, de az volt az igazság, hogy nem ígért nekünk senki semmit. A bizonytalanság nemcsak azzal kapcsolatban kínzott, hogy sikerül-e majd letelepedni, hanem ezer más, még feltevésre sem kerülő kérdéssel kapcsolatban is. Utólag tudom, hogy megélhetésünk, kényelmünk, emberi méltóságunk, párkapcsolatunk, családi viszonyaink, egészségünk forogtak kockán. Az ismeretlenbe készültünk fejest ugrani. A szép élet ígéretén merengni balgasággal lett volna egyenlő, a hajtóerő egyedül a lelki iránytű volt.
A biztatásnak kellett volna egyensúlyoznia a talán még a háborúba induló katonák és a halálos betegek által átélhető lelkiállapotot, hogy egy adott napon mindennek vége. Talán nem látom többé Édesanyám, Édesapám, otthonom, barátaimat, az ismerős tájakat, szántóföldeket, a lakatlan házat amely kamaszkorom édenkertje volt, tanáraimat, iskoláimat, nem ehetem többé nagyanyáim főztjét, érezhetem az ismerős illatokat. Felmérhetetlen áldozatot hoztunk, és nem csak a magunk lelkét, hanem szeretteinkét is feláldoztuk.
Akkoriban találtam rá arra a családi igazságra, hogy mind apai, mind anyai oldalról a mi családunk “megy”. A két-három ismert generációra visszamenően a családot alapítani vágyó generáció szárnyat ereszt, messzire, visszavonhatatlanul elhagyja a fészket. Anyai nagyapám országhatáron szökött át kistestvéreit elhagyva, apai nagyanyám vidékről Budapestre költözött ismerősök nélkül. Szüleim tanyasi, anyagiakban szűkölködő környezetükből a vadidegen szegedi orvosegyetemre, majd az ország másik felébe, már életbe költöztek, Szekszárdra, Bátaszékre, mezőgazdasági, tanítói munkáktól távol. Úgy éreztem, minket is ellenállhatatlanul unszol ez a genetikai sürgetés, éppen szüleim által fontosnak tartott értékek elérése érdekében. Megcsalva éreztem magam, csalódottan vettem tudomásul, hogy elapadt az eddigi érzelmi hátszél.
Eszembe jut, fotótanárom, Hegyi Zsolt már akkor is ausztráliai életről álmodozott. Nemcsak tisztelettel és megértéssel vegyes, visszanézve furcsán magyar távolságtartó barátság fűzött minket egymáshoz, hanem vonzhatta a mi álmunk is. Részletes interjút készített velünk, a mi számunkra, hogy emlékezzünk, milyen lelkiállapotban készültünk az útra. Akkor értetlenül, bár bizalommal működtün vele együtt, ma már pótolhatatlan anyag. Ennek ellenére, nem nézném meg a felvételt. Talán majd a gyerekek.
A papírmunkát, bevándorlási kérvényeket, anyagi számadásokat, banki formanyomtatványokat, a repólőjegyeket jórészt vőlegényem szervezte. Utazásunk előtt három hónappal házasodtunk össze. Ennél szebb esküvőt nem kívánhat senki. A családi, személyes fenntartásokat miattunk mindenki félretette, igazán és könnyű szívvel ünnepeltünk. Nemcsak én éreztem így. Nyolcvannyolc éves nagymamám kijelentette, hogy ez volt élete egszebb napja. Pedig aztán neki volt miből válogatni összehasonlításképp!
Az esküvő utáni hónapok már csak búcsúzkodással teltek. Készültünk, nyárból a télbe, a lakókocsi, az álláskeresés, az új otthon reményével, zavaros fogalmakkal a fejünkben, készültünk. Nem volt szép időszak, egyenként tépkedtem ki a ragaszkodás virágait a szivemből. Bárhova is mentünk, bárkivel is találtkozunk, tudtam, hogy nem vesznek többé részt az életemben és viszont. Cserébe semmiféle konkrét kép, ígéret nem lebegett a szemem előtt. Déibábok forogtak a szemem előtt, skype-reggelik, angol szavak. Nem tudom, így volt-e könnyebb végüli elindulni. A bűntudatot kiváltó világ ellen érzett méltatlankodás talán erőt adott, ugyanakkor egy támogatóbb környezet elhagyása nem fenyegetett volna annyi veszteséggel.